Cserháti Zsuzsa története egyszerre sikertörténet és fájdalmas emberi dráma: egy rendkívüli tehetségű nőé, akinek hangja mindent tudott a boldogságról, a veszteségről és az újrakezdésről. Budapesten született 1948-ban, gyermekkora részben idilli volt, de szülei válása, majd az élet kanyarjai hamar megtanították arra, milyen az, amikor az embernek újra és újra fel kell állnia. Balerinaként kezdte, klasszikus balettet tanult, mégis a zene lett az a nyelv, amelyen keresztül igazán beszélni tudott a világhoz.
A hatvanas évek közepétől zenekarokkal járta az országot, hangjára hamar felfigyeltek, és néhány év múlva már a rádió, majd a Táncdalfesztivál színpada felől ismerte meg őt a közönség. A hetvenes években sorra születtek a dalaik, amelyekben egyszerre volt jelen a technikai magabiztosság és az a ritka, mély érzelem, amit nem lehet tanulni. Mégis, miközben sokak szerint a korszak egyik legjobb énekesnője volt, a szakmai féltékenység, a zenei élet belső játszmái és saját érzékenysége miatt épp ő szorult háttérbe.
Az évek múltak, a reflektorok fénye elhalványult, és Cserháti Zsuzsa egyre inkább a színpad árnyékos oldalára szorult. Betegségekkel küzdött, hirtelen felszedett túlsúlya miatt bántások érték, koncertjei elmaradoztak, és gyakran anyagi gondokkal, magánnyal terhelten élte mindennapjait. Még ekkor sem hallgatott el teljesen: kisebb helyeken lépett fel, rádiófelvételek készültek vele, és szívósan kapaszkodott abba, ami mindig is megtartotta – az éneklésbe.
A kilencvenes évek közepén aztán olyan fordulat következett, amely ritka a magyar zenetörténetben: Cserháti Zsuzsa nagy visszatérése. Új albumai, dalai, teltházas koncertjei azt üzenték, hogy a közönség sosem felejtette el, csak várt rá – és amikor újra megszólalt, óriási szeretettel fogadta vissza. Díjakat kapott, rangos elismerésekkel jutalmazták, állami kitüntetésben részesült, és újra átélhette azt az érzést, hogy „lett belőle valaki – újra”, ahogy róla szóló megemlékezések fogalmaznak.
Miközben kifelé a siker jelei mutatkoztak, belül továbbra is hordozta a korábbi sebeket: a depresszió, a betegségek és a hosszú éveken át cipelt terhek nem múltak el nyomtalanul. 2003. július 23-án, 55 évesen hunyt el budapesti otthonában, orvosai szerint hirtelen fellépő, súlyos vérzéses állapot következtében. Túl korán ment el, és benne maradt még sok el nem énekelt dal, sok kimondatlan történet – köztük az a könyv is, amelyben saját élettörténetét szerette volna elmesélni.
Ma, amikor Cserháti Zsuzsára emlékezünk, nemcsak a slágerekre érdemes gondolni, hanem arra a nőre is, aki a legnehezebb éveiben sem volt hajlandó végleg feladni önmagát. Hangjában ott rezeg a törékenység és az erő különös elegye, amely miatt a dalai ma is ugyanúgy hatnak azokra, akik először hallják, mint azokra, akik vele együtt nőttek fel. Emléke minden egyes lejátszott dalban tovább él, és arra emlékeztet, hogy a valódi tehetség néha megtörik, de soha nem tűnik el nyomtalanul.
Ez a cikk Egy hang, amelyet nem lehet elfelejteni – emlékezés Cserháti Zsuzsára először a Retromuzsika.hu. oldalunkon jelent meg.